Kréta

Kréta 1992. október 9-23.

Életem legszebb két hetét készülök papírra vetni, miközben az emlékek úgy rohannak meg, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta.

Az utazás hirtelen elhatározás eredménye volt. Egyik barátunk Balaton-búcsúztató partiján vettünk részt. Ott ismerkedtünk meg az utazási iroda tulajdonosaival, akik igen kedvezményesen (last minute) ajánlották fel ezt a két hetet. (Akkori mércével mérve is potom árnak minősült két hét repülővel /ekkor még minden költség benne volt az árban!!/, két hetes autóbérléssel 52 ezer forintért. Két főre.)

Lázban égtem. Indulásig bő két hetünk volt mindennel előkészülni. Nem volt nagy ügy, nyár végén jártunk, csak össze kellett szedni a cuccokat, papírokat. Egyedül nemzetközi jogosítványt kellett csináltatnom, ami egy héten belül meg is érkezett.

Ez volt az első repülős utam. Természetesen izgultam, de igyekeztem „rutinosan” viselkedni, nehogy kiderüljön „repülő-szüzességem”. Fantasztikus élmény volt! Az ételnek ugyan műanyag íze volt, de ki törődik ilyesmivel, amikor életében először látja felülről a felhőket és Európát (egy részét) 12 ezer méter magasból!? A sok csodás látnivaló miatt nagyon rövidnek tűnt az utazás (alig több mint két óra!). Ahogy süllyedtünk, a tenger egyre inkább olyannak tűnt, mint egy sötét színű, rapcsos műbőrterítő.

Iraklion /Heraklion, ha így jobban tetszik/ repterén landoltunk, közvetlenül a tengerparton. Leírhatatlan élmény: mintha a vízre akartunk volna leszállni.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy a szigetnek nagyon furcsa, ám kellemes illata van. A tenger sós párája keveredett az olajligetek zöld illatával.
Az idegenvezető „összeterelte” a jónépet, majd rövid egyeztetés után mindenkit elirányítottak. A „buszosoknak” megmutatták melyik járműre kell felszállni, nekünk kiosztották a forgalmi engedélyeket, s megmutatták hol találjuk a kocsikat. (Rendszám alapján mindenki megtalálta a neki szánt autót, a slusszkulcsok a sofőrülés lábtörlője alatt voltak. A szigeten ugyanis senki nem lop kocsit. Nincs hová szöknie vele. Mi sem zártuk soha, bár – biztos, ami biztos – jó magyar mentalitásunkat meg nem hazudtolva, a kulcsot mindig magunkhoz vettük! :))
Bepakoltunk, s mikor mindenki készen volt, konvojban elindultunk az apartmanok felé.

A szállásunk Agia Pelagian volt, alig hét kilométerre nyugatra a fővárostól, egy kiugró sziklán, újonnan épített apartman-házakban. Több épületegyüttesből álló nyaralótelep várt minket a tenger fölé kiugró földnyelven, egyik-másik ház még csak félig készen. A tervezők azonban gondosan ügyeltek arra, hogy a parttól legtávolabbra eső apartmanokból is látni lehessen a tenger legalább egy apró szeletét.

Emlékszem, minden reggel a teraszon reggeliztünk, s még beszélgetés közben is elmélyülve bámultam a vizet. Most is „látom”. Ezt akartam. Hogy olyan mélyen ivódjék belém a látvány, ami hosszú éveken át velem marad. Mintha most is ott ülnék... Sikerült.

A földszinti apartmanban bőven elfértünk volna négyen. (Ha ezt előbb tudom, viszem a gyerekeket is!) A bejárati ajtó a konyha-nappaliba nyílt. Itt, közvetlenül az ajtó mellett jobbra volt a konyhai rész, nem nagy, de négy személynek kényelmes étkező asztallal, az ajtótól balra pedig a fürdőszoba nyílt, utána/mellette a WC.
Az ajtóval szemben volt a terasz. A teraszajtótól jobbra is, balra is, egy-egy heverő, mellettük egy-egy kisszekrény.
A jobb oldali heverő és az étkező asztal között nyílott a háló. Középen egy franciaágy, fölötte olvasólámpákkal, mellette mindkét oldalon egy éjjeliszekrény, a jobb oldalin egy telefon, az ajtótól jobbra pedig egy fésülködő asztal. A bal oldali falat szinte teljes egészében elfoglalta egy franciaablak. Sajnos, a terasz nem volt akkora, hogy a hálóból is ki lehessen menni, bár hely lett volna, s egy közös fallal el lehetett volna szeparálni a következő apartman teraszától. Mindegy.
A helyiségek jól felszereltek voltak, igaz, légkondi /még?/ nem volt. Viszont a főzőcskézéshez megvolt minden. Edények, kávéfőző, étkészlet, stb… Négy személyre. Kényelmes volt. A fürdőszobában is volt minden. Mosógép, szétnyitható szárító, még hajszárító és WC-papír is. Ami viszont hiányzott, de nagyon, …. a szúnyogriasztó. Melegünk nem volt, a tenger felől friss levegő áradt be a nyitott ablakon, de a szúnyogok megkeserítették az első éjszakánkat. Csak az elsőt, mert másnap az első dolgunk volt elektromos szúnyogriasztó/irtót vásárolni.

Megérkezésünk napján, egy rövid tusolás után felderítettük a környéket. Nem kellett messzire menni, hogy az önellátó életvitelünk kényelmes nyaralással megoldható legyen. Tovább, nyugat felé, alig két kilométerre le lehetett menni a partra, vagyis az „igazi” Agia Palagiara.
Egy széles, (nagyon homokos) strand húzódott végig az öböl mentén, s közel ugyanilyen szélességben, a part mentén végig, tavernák várták az éhes vendégeket. Mi kiválasztottuk a „Delfoi” nevű tavernát /szeretem a delfineket/, s ide jártunk étkezni. A következő napok egyikén itt ettem életem első /és azóta is egyetlen/ langusztáját (kb. egy arany nyaklánc áráért). Felderítettünk egy kis vegyes boltot, zöldségest, stb., és persze az árakat.

Visszafelé menet bementünk a nyaralótelepünk főépületébe, szintén „terepszemlét tartani”. Itt is találtunk egy kis étkezdét, s hirtelen elhatározással le is ültünk bekapni valamit. Én kalamárit (rántott tintahalkarikák), Laci pedig – miután lefordítottam neki -, lomb chopsot, azaz sült báránybordát rendelt. (A következő két hétben ki is tartott mellette :)) Isteni volt! Igazi görög nemzeti étel, nekünk valódi ínyencség!

Másnap nagyon meleg volt. A kis fehér Subaru fürgén lódult neki a hegyeknek, de még lehúzott ablaknál is csorgott rólunk a víz. Főleg olyan völgyekben, ahol „megült” a levegő. 30 fok volt árnyékban. (Két nappal később véletlenül rátaláltunk a kocsi légkondicionálójára. „Mi ez a gomb?”- kérdezte Laci és … puff, megnyomta. És lőn hűs aero! Attól kezdve nagyobb kedvvel indultunk útnak, megcsodálni a sziget szépségeit.)
Az Amari völgyet kerestük, hogy megnézzük az olajültetvényeket. Azt is megtaláltuk, de volt valami, ami engem mindennél jobban lenyűgözött:

Kréta, mint tudjuk, Görögország legdélibb, s egyben legnagyobb szigete. Ezzel együtt is csak 270 km hosszú Kelet-Nyugati irányban, és 40 km széles Észak-Dél irányban. Az északi part mentén autópálya húzódik, ami lehetővé teszi, hogy viszonylag rövid idő alatt elérjük a sziget legtávolabbi csücskeit. Elvben. A gyakorlatban egyáltalán nem ilyen egyértelmű. A szigeten ugyanis egymást érik a szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb látnivalók, így, mi el sem jutottunk a nyugati felére…. (Chaniat és Rethimnot kár volt kihagyni, de így alakult. Legalább vissza kell térnünk!:))

Az autópálya mentén szinte egymást érik a „civilizált” települések. Kréta lakossága jórészt a turizmusból él, s ennek közel 80 %-a az északi parton.

Ám, ha elkanyarodsz a tengertől, elég néhány km-t megtenned a sziget belseje felé, megtalálod Kréta szinte „érintetlen” világát. Olyan, mintha néhány másodperc alatt egy másik világba csöppennél. Eltűnnek a civilizáció nyomai. Nincsenek emeletes házak (éppenséggel a partok közelében se sok, legfeljebb szállodák), nincsenek szuper kocsik, nincs nyüzsgés… Viszont „harapni” lehet a csendet, nyugalmat, békét, a tiszta, még inkább „zöld illattal” telített tiszta levegőt. Elvarázsolnak a hegyek, a völgyek.
Csak itt-ott találkozik az ember néhány kecskével, juhokkal, szamarakkal az út menti füves részeken, s ha jó megfigyelő az ember, valahol, valamelyik fa tövében, felfedezheti a jószágok gazdáját is.

Kréta igazi varázsa az emberek szívében rejlik!

Soha életemben nem találkoztam kedvesebb emberekkel! Nem kérdik ki vagy, honnan jöttél, a legjobb arcukat fordítják feléd, árad belőlük a bizalom, a szeretet. Leírhatatlan!! Sohasem tapasztaltam még hasonlót sem. Sehol. Valami csoda! A világnak egy olyan parányi szeglete, ami visszaad némi reményt ahhoz, hogy hinni tudjunk a jóságban, a szeretetben, hogy átadhassuk magunkat teljes valónkban a szépségnek, nyugalomnak, hogy visszatérhessünk pillanatokra, percekre, itt talán még órákra is, igazi létünkhöz, önmagunkhoz, a természethez.
Feledhessük a „kinti” elaljasult, anyagias világ minden zaját, zűrzavarát, zsarnokságát, kapzsiságát, önzőségét, stresszét, mert az itt élő emberek talán még sohasem hallottak mikróról, hifiről, DVD-ről, vagy automata mosó-, (uram bocsá!) mosogatógépről, stb…, de műholdat is csak elvétve láttunk…
Mégis mosoly ül az arcokon, szolgálatkészek, barátságosak, nyugodtak, kiegyensúlyozottak, pedig, minden bizonnyal ugyanúgy, vagy még keményebben kell küzdeniük a mindennapokkal, mint nekünk. Nincs rá más szó: VARÁZSLATOS!

A déli part lényegesen sziklásabb települései akkor még kevésbé voltak népszerűek az ideutazó idegenek számára.
Persze, vannak kivételek, mint pl. Ierapetra, a 6 km-es homokos strandjával, majdnem végig szállodasorral. Itt, a lényegesen mélyebb árkokkal dúsított Földközi-tenger áramlatai miatt a víz bíborszínben pompázik, s még az érintése is lágyabb, bársonyosabb, mint az északi részen a sokkal sekélyebb, érintésre talán keményebb (lehet, csak érzéki csalódás?), ezzel együtt világosabb kékben, türkizben, zöldben ragyogó, kristályosabb Krétai-tengeré.

A déli part egy igazi gyöngyszeme, Agia Gallini. Egy hamisítatlan görög halászfalu.
(Odafelé menet megálltunk egy helyen, ahol egy fehérre festett házacska ajtaja mellett, húsz centire az autóúttól, két férfi morzsolgatta olvasóját, s igazi, külföldi kiejtéssel megkérdeztük:
Pu íne Gallini? /Merre van Gallini?/- Nem értették.
Gallini – ismételtem. Pu íne?
Erre, az egyiknek felragyogott a szerme (kigyulladt az a bizonyos kislámpa), s ismételte: puinye Gallyinyi?
Ye, ye! – válaszoltam. Ő mosolygott, s megmutatta a helyes irányt… De, már tudtuk, hogy itt „lágyan kell ejteni a szavakat”. Be is jött a későbbiek folyamán :)).
Nem túlzás! Tényleg egy gyöngyszem. Kicsi, tiszta, hegyoldalba épült falucska, a maga utánozhatatlan nyugalmával, szűk utcácskáival, fehérre festett házacskáival és halászkikötőjének varázslatos hangulatával. A sikátoros utcákban megbúvó üzleteivel, bennük, a már említett, igazán vendégszerető (sokszor maga a tulajdonos!) kereskedőkkel.
Ezek egyikében igen jó üzletet kötöttem. Néhány, tengeri kagylóból, csigaházakból, korallból készült éjjeli lámpával /a mai napig üzemelnek!/, kis kosárba gyűjtött kagylókkal, csigákkal, tengeri csillaggal, s egyéb kincsekkel gazdagabban léptünk ki az ajtón. Az északi parton ugyanezek a tengeri „kincsek” ennek a többszörösébe kerültek. Még házi – meglepően kellemes illatú! –, kézcsókkal körített parfümöt is kaptam hófehér kacsómra. /Napozásra csak később került sor :)/.
Az egyik tengerre nyíló, (teraszán egy hatalmas fikuszfával árnyékolt) tavernában bekaptunk valamit, kávéztunk, majd lesétáltunk a kikötőbe.
Leültem a betonra, lábamat belógattam a vízbe, és sokáig bámultam a messze kéklő semmibe.

A szívem legmélyebb csücskébe zártam ezt a települést, és azóta is visszavágyom…

Visszafelé tettünk egy kanyart, s bementünk Festosba. A pénztárnál figyelmeztettek minket, hogy a romkert csak ötig van nyitva. Megnéztem az órámat, fél négy volt. Oké, mondtam, s megvettük a jegyeket. Fél óra múlva elzavartak minket, s mi nem értettük. (Eltelt még két nap, mire rájöttünk, hogy egy órával előbbre kell állítanunk az órát…! :))
Ezért aztán a kastély romjaiból nem sokat láttunk, de a hegy körüli sík terep meggyőzött minket: Az útikönyvből már előre tudtuk, hogy ki és miért építtette éppen oda ezt a várat. Könnyen védhető emelkedő és pazar kilátás. Egyetértettünk a döntésével. :)

Másnap reggel bementünk a fővárosba, a piacra.
– Folyt. köv.