R.E.M. - Everybody Hurts (Video)

Plitvicei tavak, Horvátország

Horvátország (térkép)

A nyaralás rosszul kezdődött. Egy kis malőr miatt a tervezett úti cél helyett, ami Trogir közelében egy komplett családi ház lett volna (benne, csak mi 13-an, 50 méterre a tengerparttól, a homokos, sekély víztől), egy labini apartmanház két, egymásnak "hátat fordító” helyiségét kellett igénybe vennünk, dupla árért, a tengertől 5 km-re. (Rabac, köves, kavicsos parttal…). Arról nem beszélve, hogy míg Trogir Közép-Dalmácia, vagy még inkább Horvátország kimagaslóan az egyik leggyönyörűbb helye, addig Isztria, a kevésbé mediterrán jellegével, egy közép-európai ember szemével olyan, mintha itthon, egy zordabb területen autózgatnánk. Persze, néha, imitt-amott kivillan a tenger, ami feldobja az embert. Nos. Elképzelhető, hogy az előzmények erősen befolyásolták a hangulatunkat, eleve másként viszonyultunk a rosszabb, de kétszer olyan drága helyhez, s ezért nem éreztük magunkat annyira jól...

Miután kellően elrettentettek minket a szombati határátkeléstől (csúcsforgalom, dugó), elindultunk pénteken éjjel 11-kor. Ez, Szolnokról elindulva, nem hangzik olyan rettenetesen korainak, de mint kiderült, alig volt forgalom a határon. Simán, de még inkább nagyon gyorsan átértünk. Éppen csak rápillantottak az útleveleinkre, s gurultunk tovább. A horvát határon kaptunk ajándék (reklám) ásványvizet, aminek később igen jó hasznát vettük.

Az odafelé vezető utat megszakítottuk a Plitvicei tavak megtekintésére.

Nem volt bonyodalommentes. Zágrábnál kell letérni az autópályáról. Eddig rendben is volt. Csakhogy a városban az út nincs kitáblázva, teljesen elveszettek voltunk az utcarengetegben. Csak többszöri kérdezősködésre sikerült Zágrábból kikeverednünk. Nem vagyok biztos benne, hogy még egy nagyon részletes várostérképpel kitaláltunk volna személyes útbaigazítás nélkül… Rosszabb, mint Budapest. Feltúrt utak, otthagyott útjavítások, építkezések, jelöletlen utcák, útkereszteződések, útjelző táblák sehol...

Amikor végre a térképen megjelölt helyen odaértünk a tavakhoz, nem tudtuk, hogy odaértünk… :(

Jelzőtáblák ott sem voltak. Még a kérdezősködés is hiábavalónak bizonyult, hisz a parkolóban - hozzánk hasonlóan – csak turisták voltak. Tétován lézengtünk, szétszéledtünk, s már-már versenyt írtunk ki rá, hogy ki találja meg a helyes utat. Mintegy akadályversenyen...Tettünk pár kört, mire megtaláltuk a „starthelyet”. Egy magányos épületegyüttes (szálloda?) háta mögött, ahová – a parkolótól kiindulva balra tarts módszerrel (!) - az épületkomplexum mellett, az mögé kell lemenni.

Elképesztő, hogy az ország egyik leglátványosabb természeti jelenségére nem fordítanak nagyobb gondot. /Tudom, volt bajuk elég az elmúlt évtizedekben, de a turizmusból terveznek talpra állni, s ennek egyik igen jelentős pontja a Plitvicei tavak!/

A jelzések hiányán túlmenően, egy teremtett lelket sem találni, aki útbaigazíthatna… Az épület kihaltnak tűnt, turistatársainkkal együtt tanácstalanul bóklásztunk jó darabig. Először az épületek környékére sem mertünk menni, mivel nem tudtuk magánterület-e. Az egyik holland fiatalember tűnt a legbátrabbnak. Őt követve, mi is bemerészkedtünk az épület előtt elterülő parkba, nem hiába. Így akadtunk a kikövezett, hátra vezető járdára… Ott, egy deszkából összeeszkábált bódéban csücsült a jegypénztáros. Az már meg sem lepett minket, hogy a horváton kívül semmilyen nyelvet (angol, német…) nem értett, nem beszélt… A jegyeket csak kunában lehetett megvásárolni, és ez okozott némi kavarodást. Pénzváltóhely ugyanis se közel, se távol nem található. A legközelebbi város több tíz kilométernyi távolságra van… Mivel többen voltunk, összekaparásztuk a belépőjegyekre valót. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ha mindannyian mentünk volna, nem sikerül. Mivel a társaságunkból néhányan a pihenést választották, így elég lett a kunánk…) Mindegy. Kárpótolt minket a látvány… ;)

A Plitvicei tavak megtekintésénél nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a jelzésekkel. Ezek a túrák különböző hosszát jelölik, a legrövidebb útvonal („E”) kb. 2,5-3 órát, míg a leghosszabb kb. 8 órát vesz igénybe, s a kettő között van még néhány különböző hosszúságú és időtartamú túra. Természetesen erre sehol, semmi, és főleg senki sem figyelmezteti a látogatókat…

Kinn áll a starthelyen egy nagyméretű tábla, amit vagy figyelembe vesznek a turisták, vagy nem… Eszembe jutott, hogy még itthon, mikor készültem az utazásra, olvastam erről valamit...

Megkerestem a táblát, amit jótékonyan eltakart az egyik busz, s figyelmesen átnéztem. Persze magyar nyelven

nem tartalmazott információt, így leporoltam csekély angol tudásomat. Sokat segített az is, hogy számjegyekkel van feltüntetve, hogy melyik túraútvonal mennyi idő alatt tehető meg, így könnyen kiválasztható a jelzés.

Velünk volt egy három éves „fiatalember”, ezért én az „E” jelzést választottam. Jó döntésnek bizonyult. Az út végére, csapatunk legkevésbé fáradt tagja a már említett 3 éves herceg volt…J Az út igazán káprázatos, az élmény óriási volt.

Nem emlékszem milyen időnként indulnak a buszok, talán ki van írva az is. Nekem az volt a benyomásom, hogy amikor egy megtelik, elindul.

Számtalan kisebb-nagyobb vízesés ejti ámulatba a bámészkodót. A tavak mellett és fölött egy stabilnak mondható, ám korlát nélküli pallón lehet végigsétálni, bármelyik jelzést választjuk is. A látvány lenyűgöző (időnként vissza kellett sétálni, mert a jelzést elmulasztottuk megnézni). A kristálytiszta vízben hemzsegnek a pisztrángok. Olyan szelídek, hogy kézből lehet etetni őket. A víz tisztasága miatt a tavak mélysége csalóka. Néha több tíz méter mély vizet is sekélynek vélhetnénk. Ezért nagyon óvatosnak kell lenni. A gyerekeket semmiképpen ne hagyjuk felügyelet nélkül. Ráadásul szörnyen hideg is (mi augusztusban voltunk!!!).

Itt-ott nagyon sekély, le lehet lépni a pallóról, hogy közelebb mehessünk a vízesésekhez, vagy a parthoz. Újra csak azt kell mondjam, legyünk rendkívül óvatosak.

Az egész kirándulás mesébe illő. Szédítő magasságok és mélységek, halak, virágok, növények. A tavak türkiz-, olaj- és a zöld minden egyéb, valószínűtlenül gyönyörű színében szikrázó csillogása, a vízesések változatossága… tő út is egy szakaszon nagyon síkos. Mivel az elénk táruló kép viszont elbűvölő, könnyen elfeledkezhetünk róla. Balesetveszélyes.

Egy helyen be lehet menni a vízeséshez, bokáig érő vízben, ahol szintén pisztrángok lubickolnak a lábaink körül. Szenzációs élmény. Egy barlangban pedig, a csöpögő víz alá lehet állni. (Gyereket, ha lehet, ne vigyünk be. Az alja szörnyen csúszik, s

a mélység túl közel van ahhoz, hogy biztonságosnak lehetne nevezni.) Még a tőle lefelé vezető út is nagyon csúszik egy szakaszon!

A tavakon átívelő pallókon megállva, az alattunk csobogó vízben az algával borított fatörzsek, ágak, növények, ficánkoló halak látványa szédítő. Tényleg! Itt valóban elkélne egy jól rögzített korlát!

A vízesések némelyike egybeolvad egy (néha több)fajta „növényáradattal”. A víz csak a növényfüggöny alatt, közvetlenül a víz felszíne fölött látszik. Mindaddig bújócskát játszik a levelek, mohák rejtekében. Hihetetlen, hogy a víz ereje nem tépi le a növényeket, gyökerestül.

Mi elkövettük azt a hibát, hogy siettünk. Mivel nem tudtuk egész pontosan, hogy mekkora a táv, és mennyit bír a kisfiú, ha nem is rohantunk, de igyekeztünk. Nem kell. Nyugodtan lehet bámészkodni, andalogni, egy-egy tónál pihenni.

Jó, ha felkészülünk enni- és innivalókkal. Hátizsákban kényelmesen elfér, s nem megterhelő vele sétálni. Persze, nem kell túlzásba vinni, hisz nem

egy egész (vagy több!!) napos kirándulásról van szó…

Az út egy rövid (szó szerint!) hajóúttal ér véget. Ez, csak annyi, hogy a tó egyik partjáról a másikra (innen lehet feljutni a kiinduló pontra) egy kis hajóval lehet visszajutni. A látvány itt is csodálatos. A vízben bukfencező kacsákat, alattuk szintén tömérdek pisztránggal, a távolba

nyúló tó, benne egy aprócska sziget látványával. Órákig tudnám bámulni.

Természetesen, Ambrusunknak (az imént említett emberke) meg se kottyant ez a táv. Nekünk se. Sokkal megterhelőbb volt a végállomástól felfelé tartó 5 perces út. Van ugyan lépcső, s mellette kitaposott ösvény, de még a nálam edzettebbek is lihegve értek föl a kiindulópontra, s onnan a parkolóba.

Semmiképpen ne hagyjuk otthon, vagy a kocsiban a fényképezőgépet. Ügyeljünk rá, hogy az akku is fel legyen töltve, sőt a tartalék is velünk legyen! :)

Nálam is volt… lemerült ceruzaelemekkel. A tartalékok a kocsi csomagtartójában, a poggyászomban. :P

A képek mobillal készültek. Bár meglepően jól sikerültek, képzeljék csak el, hogy egy jó fotós, egy jó géppel milyen kincseket „gyűjthetett volna itt be”!

Nyaralásunk fénypontja maradt! Olyannyira, hogy a továbbiakról nem is tudok jót írni.

Labinba a tengerparti úton jöttünk föl.

A látvány csodás volt… Senjtől Rijekáig.

Isztria keleti partja már nem annyira. Az egész egy ipartelepre hasonlít, a fel-felvillanó tengerparti öblök úgyszintén… Ott hagyott (felejtett?), vagy éppen ideiglenesen üzemen kívüli gépekkel, romhalmazokkal, zavaros, mocskos vizű öblökkel…

Rabacba jártunk le (Labintól 5 km) fürödni.

Labin és Rabac közös fürdőhelye egy zsebkendőnyi méretű (a képen látható víz „csücske”!), zsúfolt, nehezen megközelíthető, öböl. Kristálytiszta tengervíz helyett egy mocskos szabadstrand fogadott minket. Annyira zavaros, hogy a velünk nyaraló kicsi lányok lábán a színes (pl. ciklámen színű) fürdőszandálok nem látszottak a víz alatt. A öböl kavicsos, kész artistamutatvánnyal lehetett csak vízbe menni. (Ami, már emiatt sem a felkavarodó homoktól volt átláthatatlan!!! Hm.) A parton, szintén éles kavicsokon lehetett plédeket leteríteni, vagy egekbe szökő árakért ágyakat és napernyőt bérelni. Árnyék elvétve sem akadt. A parti éttermek megfizethetetlenek egy nagyobb családnak, a különböző gyorsbüfék (bódék) higiéniája elég sok kívánnivalót hagyott maga után, és még drága is.

Labin óvárosa szép, de szokványos. A szállásunk önmagához képest is drága volt. Takarítás, sőt még takarító eszközök sem voltak. Méregdrága pénzért ugyan lehetett venni valahol a faluban

vödröt, tisztítószereket, felmosót (egy estélyi ruha áráért), de az apartmanok ára igazán elbírta volna, hogy mindezek a szolgáltatás részét képezzék. Ahogy a WC papír is belefért volna…

Skorpiót ingyen kaptunk. Kettőt. Az elsőt az egyik nyaralótársunk ijedtében brutálisan agyonverte egy papuccsal a fürdőszobában, azonnal. A másikat, ami a mi hálószobánkban volt, sikerült lefotózni mielőtt bevégeztetett...

Nézzenek szét alaposan lefekvés előtt, hogy biztosan csak azzal feküdjenek egy ágyba, akivel szeretnének! ;)

Egy napra kirándultunk Rovinjba. Szép. Sajnos eléggé szeles, később esős időnkvolt. A part itt is kavicsos, sziklás. Homokos részt nem is láttunk. Kevés helyen lehet biztonságosan lemenni a vízbe, mivel a sziklák, kövek nagyon csúszósak, az apró kavicsokon látványos nyaktöréseket lehet produkálni. Annak ellenére, hogy elég népszerű fürdőhely, meglepően kevés lejáró van kiépítve. A part hordalékos, szemetes, de legalább a víz tiszta volt.

Kénytelen vagyok összehasonlítani a görögországi nyaralásunkkal. Mindkét alkalommal (az egyik főszezonban, Korfun, a másik Krétán, az utószezon utolsó két hetében volt) teljesen felszerelt apartmanban, illetve szobákban laktunk. A labini ház áránál lényegesen kevesebbért a tisztítószereken, felszerelésen túl Krétán légkondit, hajszárítót, mosógépet, szárítóállványt, papírtörlőt, mindkét helyen heti kétszeri takarítást, törülközőket, WC papírt kaptunk. (Ennek ellenére a felmosó mindig ott volt a fürdőszobában, hogy zuhanyozás után fel tudjunk törölni magunk után…)

Horvátország gyönyörű! A tavak, vízesések, Dalmácia gyöngyszemei a szigetek, a nemzeti parkok, a tengerpart, a kristálytiszta vizű öblök (már ahol kristálytiszta!) lenyűgözőek. Kedvenc barátnőm minden évben Vir szigetén nyaral, s minden évben sok-sok szépséggel telve tér haza. Nővéremék, később a Lányomék Brac, Supetar és Primostein környékén pihentek. Ők is csak szuperlatívuszokban tudtak beszámolni róla. Őszintén remélem, hogy az én rossz tapasztalataim, kellemetlen benyomásom csak szabályt erősítő kivétel volt. Mindezzel együtt, nem megyek többé az Isztria-félszigetre. És… ennek okán, jó szívvel ajánlani másoknak sem tudom.

Kréta

Kréta 1992. október 9-23.

Életem legszebb két hetét készülök papírra vetni, miközben az emlékek úgy rohannak meg, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta.

Az utazás hirtelen elhatározás eredménye volt. Egyik barátunk Balaton-búcsúztató partiján vettünk részt. Ott ismerkedtünk meg az utazási iroda tulajdonosaival, akik igen kedvezményesen (last minute) ajánlották fel ezt a két hetet. (Akkori mércével mérve is potom árnak minősült két hét repülővel /ekkor még minden költség benne volt az árban!!/, két hetes autóbérléssel 52 ezer forintért. Két főre.)

Lázban égtem. Indulásig bő két hetünk volt mindennel előkészülni. Nem volt nagy ügy, nyár végén jártunk, csak össze kellett szedni a cuccokat, papírokat. Egyedül nemzetközi jogosítványt kellett csináltatnom, ami egy héten belül meg is érkezett.

Ez volt az első repülős utam. Természetesen izgultam, de igyekeztem „rutinosan” viselkedni, nehogy kiderüljön „repülő-szüzességem”. Fantasztikus élmény volt! Az ételnek ugyan műanyag íze volt, de ki törődik ilyesmivel, amikor életében először látja felülről a felhőket és Európát (egy részét) 12 ezer méter magasból!? A sok csodás látnivaló miatt nagyon rövidnek tűnt az utazás (alig több mint két óra!). Ahogy süllyedtünk, a tenger egyre inkább olyannak tűnt, mint egy sötét színű, rapcsos műbőrterítő.

Iraklion /Heraklion, ha így jobban tetszik/ repterén landoltunk, közvetlenül a tengerparton. Leírhatatlan élmény: mintha a vízre akartunk volna leszállni.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy a szigetnek nagyon furcsa, ám kellemes illata van. A tenger sós párája keveredett az olajligetek zöld illatával.
Az idegenvezető „összeterelte” a jónépet, majd rövid egyeztetés után mindenkit elirányítottak. A „buszosoknak” megmutatták melyik járműre kell felszállni, nekünk kiosztották a forgalmi engedélyeket, s megmutatták hol találjuk a kocsikat. (Rendszám alapján mindenki megtalálta a neki szánt autót, a slusszkulcsok a sofőrülés lábtörlője alatt voltak. A szigeten ugyanis senki nem lop kocsit. Nincs hová szöknie vele. Mi sem zártuk soha, bár – biztos, ami biztos – jó magyar mentalitásunkat meg nem hazudtolva, a kulcsot mindig magunkhoz vettük! :))
Bepakoltunk, s mikor mindenki készen volt, konvojban elindultunk az apartmanok felé.

A szállásunk Agia Pelagian volt, alig hét kilométerre nyugatra a fővárostól, egy kiugró sziklán, újonnan épített apartman-házakban. Több épületegyüttesből álló nyaralótelep várt minket a tenger fölé kiugró földnyelven, egyik-másik ház még csak félig készen. A tervezők azonban gondosan ügyeltek arra, hogy a parttól legtávolabbra eső apartmanokból is látni lehessen a tenger legalább egy apró szeletét.

Emlékszem, minden reggel a teraszon reggeliztünk, s még beszélgetés közben is elmélyülve bámultam a vizet. Most is „látom”. Ezt akartam. Hogy olyan mélyen ivódjék belém a látvány, ami hosszú éveken át velem marad. Mintha most is ott ülnék... Sikerült.

A földszinti apartmanban bőven elfértünk volna négyen. (Ha ezt előbb tudom, viszem a gyerekeket is!) A bejárati ajtó a konyha-nappaliba nyílt. Itt, közvetlenül az ajtó mellett jobbra volt a konyhai rész, nem nagy, de négy személynek kényelmes étkező asztallal, az ajtótól balra pedig a fürdőszoba nyílt, utána/mellette a WC.
Az ajtóval szemben volt a terasz. A teraszajtótól jobbra is, balra is, egy-egy heverő, mellettük egy-egy kisszekrény.
A jobb oldali heverő és az étkező asztal között nyílott a háló. Középen egy franciaágy, fölötte olvasólámpákkal, mellette mindkét oldalon egy éjjeliszekrény, a jobb oldalin egy telefon, az ajtótól jobbra pedig egy fésülködő asztal. A bal oldali falat szinte teljes egészében elfoglalta egy franciaablak. Sajnos, a terasz nem volt akkora, hogy a hálóból is ki lehessen menni, bár hely lett volna, s egy közös fallal el lehetett volna szeparálni a következő apartman teraszától. Mindegy.
A helyiségek jól felszereltek voltak, igaz, légkondi /még?/ nem volt. Viszont a főzőcskézéshez megvolt minden. Edények, kávéfőző, étkészlet, stb… Négy személyre. Kényelmes volt. A fürdőszobában is volt minden. Mosógép, szétnyitható szárító, még hajszárító és WC-papír is. Ami viszont hiányzott, de nagyon, …. a szúnyogriasztó. Melegünk nem volt, a tenger felől friss levegő áradt be a nyitott ablakon, de a szúnyogok megkeserítették az első éjszakánkat. Csak az elsőt, mert másnap az első dolgunk volt elektromos szúnyogriasztó/irtót vásárolni.

Megérkezésünk napján, egy rövid tusolás után felderítettük a környéket. Nem kellett messzire menni, hogy az önellátó életvitelünk kényelmes nyaralással megoldható legyen. Tovább, nyugat felé, alig két kilométerre le lehetett menni a partra, vagyis az „igazi” Agia Palagiara.
Egy széles, (nagyon homokos) strand húzódott végig az öböl mentén, s közel ugyanilyen szélességben, a part mentén végig, tavernák várták az éhes vendégeket. Mi kiválasztottuk a „Delfoi” nevű tavernát /szeretem a delfineket/, s ide jártunk étkezni. A következő napok egyikén itt ettem életem első /és azóta is egyetlen/ langusztáját (kb. egy arany nyaklánc áráért). Felderítettünk egy kis vegyes boltot, zöldségest, stb., és persze az árakat.

Visszafelé menet bementünk a nyaralótelepünk főépületébe, szintén „terepszemlét tartani”. Itt is találtunk egy kis étkezdét, s hirtelen elhatározással le is ültünk bekapni valamit. Én kalamárit (rántott tintahalkarikák), Laci pedig – miután lefordítottam neki -, lomb chopsot, azaz sült báránybordát rendelt. (A következő két hétben ki is tartott mellette :)) Isteni volt! Igazi görög nemzeti étel, nekünk valódi ínyencség!

Másnap nagyon meleg volt. A kis fehér Subaru fürgén lódult neki a hegyeknek, de még lehúzott ablaknál is csorgott rólunk a víz. Főleg olyan völgyekben, ahol „megült” a levegő. 30 fok volt árnyékban. (Két nappal később véletlenül rátaláltunk a kocsi légkondicionálójára. „Mi ez a gomb?”- kérdezte Laci és … puff, megnyomta. És lőn hűs aero! Attól kezdve nagyobb kedvvel indultunk útnak, megcsodálni a sziget szépségeit.)
Az Amari völgyet kerestük, hogy megnézzük az olajültetvényeket. Azt is megtaláltuk, de volt valami, ami engem mindennél jobban lenyűgözött:

Kréta, mint tudjuk, Görögország legdélibb, s egyben legnagyobb szigete. Ezzel együtt is csak 270 km hosszú Kelet-Nyugati irányban, és 40 km széles Észak-Dél irányban. Az északi part mentén autópálya húzódik, ami lehetővé teszi, hogy viszonylag rövid idő alatt elérjük a sziget legtávolabbi csücskeit. Elvben. A gyakorlatban egyáltalán nem ilyen egyértelmű. A szigeten ugyanis egymást érik a szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb látnivalók, így, mi el sem jutottunk a nyugati felére…. (Chaniat és Rethimnot kár volt kihagyni, de így alakult. Legalább vissza kell térnünk!:))

Az autópálya mentén szinte egymást érik a „civilizált” települések. Kréta lakossága jórészt a turizmusból él, s ennek közel 80 %-a az északi parton.

Ám, ha elkanyarodsz a tengertől, elég néhány km-t megtenned a sziget belseje felé, megtalálod Kréta szinte „érintetlen” világát. Olyan, mintha néhány másodperc alatt egy másik világba csöppennél. Eltűnnek a civilizáció nyomai. Nincsenek emeletes házak (éppenséggel a partok közelében se sok, legfeljebb szállodák), nincsenek szuper kocsik, nincs nyüzsgés… Viszont „harapni” lehet a csendet, nyugalmat, békét, a tiszta, még inkább „zöld illattal” telített tiszta levegőt. Elvarázsolnak a hegyek, a völgyek.
Csak itt-ott találkozik az ember néhány kecskével, juhokkal, szamarakkal az út menti füves részeken, s ha jó megfigyelő az ember, valahol, valamelyik fa tövében, felfedezheti a jószágok gazdáját is.

Kréta igazi varázsa az emberek szívében rejlik!

Soha életemben nem találkoztam kedvesebb emberekkel! Nem kérdik ki vagy, honnan jöttél, a legjobb arcukat fordítják feléd, árad belőlük a bizalom, a szeretet. Leírhatatlan!! Sohasem tapasztaltam még hasonlót sem. Sehol. Valami csoda! A világnak egy olyan parányi szeglete, ami visszaad némi reményt ahhoz, hogy hinni tudjunk a jóságban, a szeretetben, hogy átadhassuk magunkat teljes valónkban a szépségnek, nyugalomnak, hogy visszatérhessünk pillanatokra, percekre, itt talán még órákra is, igazi létünkhöz, önmagunkhoz, a természethez.
Feledhessük a „kinti” elaljasult, anyagias világ minden zaját, zűrzavarát, zsarnokságát, kapzsiságát, önzőségét, stresszét, mert az itt élő emberek talán még sohasem hallottak mikróról, hifiről, DVD-ről, vagy automata mosó-, (uram bocsá!) mosogatógépről, stb…, de műholdat is csak elvétve láttunk…
Mégis mosoly ül az arcokon, szolgálatkészek, barátságosak, nyugodtak, kiegyensúlyozottak, pedig, minden bizonnyal ugyanúgy, vagy még keményebben kell küzdeniük a mindennapokkal, mint nekünk. Nincs rá más szó: VARÁZSLATOS!

A déli part lényegesen sziklásabb települései akkor még kevésbé voltak népszerűek az ideutazó idegenek számára.
Persze, vannak kivételek, mint pl. Ierapetra, a 6 km-es homokos strandjával, majdnem végig szállodasorral. Itt, a lényegesen mélyebb árkokkal dúsított Földközi-tenger áramlatai miatt a víz bíborszínben pompázik, s még az érintése is lágyabb, bársonyosabb, mint az északi részen a sokkal sekélyebb, érintésre talán keményebb (lehet, csak érzéki csalódás?), ezzel együtt világosabb kékben, türkizben, zöldben ragyogó, kristályosabb Krétai-tengeré.

A déli part egy igazi gyöngyszeme, Agia Gallini. Egy hamisítatlan görög halászfalu.
(Odafelé menet megálltunk egy helyen, ahol egy fehérre festett házacska ajtaja mellett, húsz centire az autóúttól, két férfi morzsolgatta olvasóját, s igazi, külföldi kiejtéssel megkérdeztük:
Pu íne Gallini? /Merre van Gallini?/- Nem értették.
Gallini – ismételtem. Pu íne?
Erre, az egyiknek felragyogott a szerme (kigyulladt az a bizonyos kislámpa), s ismételte: puinye Gallyinyi?
Ye, ye! – válaszoltam. Ő mosolygott, s megmutatta a helyes irányt… De, már tudtuk, hogy itt „lágyan kell ejteni a szavakat”. Be is jött a későbbiek folyamán :)).
Nem túlzás! Tényleg egy gyöngyszem. Kicsi, tiszta, hegyoldalba épült falucska, a maga utánozhatatlan nyugalmával, szűk utcácskáival, fehérre festett házacskáival és halászkikötőjének varázslatos hangulatával. A sikátoros utcákban megbúvó üzleteivel, bennük, a már említett, igazán vendégszerető (sokszor maga a tulajdonos!) kereskedőkkel.
Ezek egyikében igen jó üzletet kötöttem. Néhány, tengeri kagylóból, csigaházakból, korallból készült éjjeli lámpával /a mai napig üzemelnek!/, kis kosárba gyűjtött kagylókkal, csigákkal, tengeri csillaggal, s egyéb kincsekkel gazdagabban léptünk ki az ajtón. Az északi parton ugyanezek a tengeri „kincsek” ennek a többszörösébe kerültek. Még házi – meglepően kellemes illatú! –, kézcsókkal körített parfümöt is kaptam hófehér kacsómra. /Napozásra csak később került sor :)/.
Az egyik tengerre nyíló, (teraszán egy hatalmas fikuszfával árnyékolt) tavernában bekaptunk valamit, kávéztunk, majd lesétáltunk a kikötőbe.
Leültem a betonra, lábamat belógattam a vízbe, és sokáig bámultam a messze kéklő semmibe.

A szívem legmélyebb csücskébe zártam ezt a települést, és azóta is visszavágyom…

Visszafelé tettünk egy kanyart, s bementünk Festosba. A pénztárnál figyelmeztettek minket, hogy a romkert csak ötig van nyitva. Megnéztem az órámat, fél négy volt. Oké, mondtam, s megvettük a jegyeket. Fél óra múlva elzavartak minket, s mi nem értettük. (Eltelt még két nap, mire rájöttünk, hogy egy órával előbbre kell állítanunk az órát…! :))
Ezért aztán a kastély romjaiból nem sokat láttunk, de a hegy körüli sík terep meggyőzött minket: Az útikönyvből már előre tudtuk, hogy ki és miért építtette éppen oda ezt a várat. Könnyen védhető emelkedő és pazar kilátás. Egyetértettünk a döntésével. :)

Másnap reggel bementünk a fővárosba, a piacra.
– Folyt. köv.